A retorika elméleti és gyakorlati vetületeire egyaránt kitekintő tudományos kézikönyv a klasszikus diszciplína teljes bemutatására törekszik. A retorika több ezer éves történetének áttekintésével, a főbb fejlődési folyamatok kijelölésével és a fogalomtár rendszerszerű bemutatásával kezdődik a munka, amelyet azután a meggyőzés mint hatás és mint tulajdonság meghatározása, a hatás kiváltásának és létrejöttének, lehetséges megvalósulásának leírása, a szöveg és beszéd felépítésének tárgyalása, illetve a működéséhez szükséges elemek felsorolása követ. A könyv egyedülálló értékét adja a magyar retorikai tankönyv- és szakirodalom áttekintése és alapos vizsgálata. A kötetet közéleti kitekintés, valamint a retorika gyakorlati alkalmazásának területeit bemutató fejezetek zárják.
A tanulmánykötet a narratológia és a retorikai elemzések összekapcsolásával kísérletezik három ciklus keretében. A két leíró apparátust nem csak szónoki és történetmondó szépirodalmi szövegeken keresztül vizsgálja: több tanulmány foglalkozik az irodalomtörténet, a történetírás, az útleírás, a film, a kép, az öltözködés és a teleregény narratív és retorikai sajátosságaival.
E kötet tanulmányai egyrészt az angliai romantikus korszak elméleti és költészeti konstrukcióit (Blake, Wordsworth, Coleridge és Keats), másrészt a romantikus látásmód a műeszmény előzményeit (Shaftesbury, Burke, Charlotte Smith) és recepciójának néhány aspektusát vizsgálják (preraffaeliták, pszichoanalízis). A kötet előzménye a 2006 júniusában az ELTE Anglisztika Tanszékén rendezett Forradalom és retorika című konferencia, mely a tanszékről indult, illetve ott dolgozó fiatal kutatók és doktoranduszok eszmecseréje volt.
Paul de Man, a "leghallhatatlanabb teoretikusunk", az irodalomelmélet sokat emlegetett és vitatott alakja. A Retorikai füzetek második kötete nemcsak az általa kidolgozott retorikai koncepciót járja körül, hanem egyszersmind tágabb összefüggésekbe is helyezi írásait.
Nagyon sok előadó küzd, a megszólalása előtt, olyan heves lámpalázzal, amely a beszéd egész fizikai menetére, a hangadás teljes apparátusára kihat. A lámpaláz hatására a beszédet előállító izmok megfeszülnek, és ez akadályozza a megfelelő légzést.
Ha Ön is ez a típusú előadó, akkor mindenképpen meg kell tanulnia azokat a technikákat, amelyekkel ellazíthatja a légzéshez, a hangadáshoz, a hangzók képzéséhez szükséges izomzatot.
Hogyan lehet például könnyen és hatásosan ellazítani a hangszalagot?
Miután az állkapcsot mozgató rágóizmokat és a nyelv izmait ellazította, lassan és koncentráltan gondoljon a hó szóra (de vigyázzon: ne mondja ki!). A hangszalag és az egész garat már a gondolattól beáll abba az állapotba, mely a szó tényleges kimondásához szükséges. Tehát: a hangszalagok egymástól lágyan eltávolodnak, a garat nyitott állapotba kerül. Ezt követően nyitott szájon keresztül, nagyon lassan (szinte csak lehelve) a garatra szívja be a levegőt, majd eressze ki lassú, kényelmes ütemben.
Ha a gyakorlatot a leírtak szerint végzi, érezni fogja, hogy a hangszalagjai teljesen ellazulnak, a légzése könnyűvé válik.
Miért van az, hogy előadások/prezentációk során a hallgatóságnak nagyon gyakran a kivetített diák - szöveges - túlzsúfoltságával kell megküzdenie?
Részben azért van ez, mert az előadók nagyon gyakran a kivetítendő diákat úgy készítik el, hogy azok az előadás során jegyzetként/emlékeztetőként szolgáljanak számukra.
A jegyzetként használt diák biztonság-érzetet nyújtanak, oldják az előadó feszültségét, csökkentik a lámpalázát. Csakhogy! Miközben a felsorolásokkal túlterhelt diák csökkentik az előadó lámpalázát - csökkentik a hallgatóság érdeklődését, aktivitását, valamint a megértés esélyeit is!
Nem könnyítjük meg tehát az előadók dolgát, amikor azt mondjuk, hogy: a kivetített diák lényege nem az, hogy az előadót-, hanem az, hogy a hallgatóságot segítsék - letisztultságukkal és koncentráltságukkal.
De hogy mégis mondjunk valami biztatót: létezik egy olyan jegyzetterület, amely csak az előadó számára jelenik meg előadás közben (a hallgatóság számára nem).
Amikor készíti a diákat, Kedves Előadó, használja ezt a jegyzetterületet! Ide rögzítse azokat az emlékeztetőket, plusz információkat, amelyek nélkülözhetetlenek előadói nyugalmához, biztonság-érzetéhez.
Nagyon kevés az olyan előadó, aki már a felkészülés során kideríti, hogy számítógépes grafikái jól láthatók-e az előadóterem nappali fényében.
Pedig fontos lenne ezt kideríteni!
Ugyanis, ha az előadó elsötétített teremben/szobában (kénytelen) beszél(ni), elveszíti a lehetőséget, hogy közönsége szemébe nézzen, és így kapcsolatot alakítson ki velük.
Minél kevesebb sötétítést tehát, hogy láthassák egymást a közönségével! Ezt tanácsoljuk minden előadónak. Hosszú videóvetítések helyett rövid videoklipeket!
A szemléltető eszközök támogassák az előadót és mondanivalóját ne pedig fordítva!
A népszerű sikerkalauzok szerzői folyamatosan (és nagy hangerővel) arra biztatják a nyilvános szereplőket, hogy feszültségoldásként gondoljanak a sikerre, a tapsra, az elismerő pillantásokra, az elmondott beszéd utáni megkönnyebbülésre. Azaz: gondoljanak a pozitív végkifejletre/ eredményre.
Amivel mi is egyetértünk, az az, hogy pozitív hozzáállás nélkül nincsen sikeres beszéd.
A tapasztalataink ugyanakkor azt mutatják, hogy a fentiekhez hasonló tanácsok egyáltalán nem növelik az önbizalmat; nem segítik a nyilvános beszélőket a lazításban, a feszültségoldásban, a problémának (ami a nyilvános beszédtől való félelem) a tényleges megoldásában!
Éppen ezért retorika tréningjeinken mi mást javaslunk: a mentális "eseményszimulációs" módszert. Ennek az a lényege, hogy a felkészülés során a nyilvános szereplő nem pusztán az eredményt, hanem a teljes folyamatot, a teljes eseménysort elképzeli: a perifériáról indul el (pl. közeledés az előadóterem fele), és eljut a félelem középpontjához (kiállás, szembenézés a közönséggel, első mondat stb.).
Hogy ez segít-e? Amennyiben a szimulációt a megfelelő relaxációs technikákkal kombináljuk, egész biztosan segít! (Nemcsak az érzelmek kezelésben, hanem a tényleges teljesítményjavításában is!)
A retorika elméleti és gyakorlati vetületeire egyaránt kitekintő tudományos kézikönyv a klasszikus diszciplína teljes bemutatására törekszik. A retorika több ezer éves történetének áttekintésével, a főbb fejlődési folyamatok kijelölésével és a fogalomtár rendszerszerű bemutatásával kezdődik a munka, amelyet azután a meggyőzés mint hatás és mint tulajdonság meghatározása, a hatás kiváltásának és létrejöttének, lehetséges megvalósulásának leírása, a szöveg és beszéd felépítésének tárgyalása, illetve a működéséhez szükséges elemek felsorolása követ. A könyv egyedülálló értékét adja a magyar retorikai tankönyv- és szakirodalom áttekintése és alapos vizsgálata. A kötetet közéleti kitekintés, valamint a retorika gyakorlati alkalmazásának területeit bemutató fejezetek zárják.
A tanulmánykötet a narratológia és a retorikai elemzések összekapcsolásával kísérletezik három ciklus keretében. A két leíró apparátust nem csak szónoki és történetmondó szépirodalmi szövegeken keresztül vizsgálja: több tanulmány foglalkozik az irodalomtörténet, a történetírás, az útleírás, a film, a kép, az öltözködés és a teleregény narratív és retorikai sajátosságaival.
E kötet tanulmányai egyrészt az angliai romantikus korszak elméleti és költészeti konstrukcióit (Blake, Wordsworth, Coleridge és Keats), másrészt a romantikus látásmód a műeszmény előzményeit (Shaftesbury, Burke, Charlotte Smith) és recepciójának néhány aspektusát vizsgálják (preraffaeliták, pszichoanalízis). A kötet előzménye a 2006 júniusában az ELTE Anglisztika Tanszékén rendezett Forradalom és retorika című konferencia, mely a tanszékről indult, illetve ott dolgozó fiatal kutatók és doktoranduszok eszmecseréje volt.
Paul de Man, a "leghallhatatlanabb teoretikusunk", az irodalomelmélet sokat emlegetett és vitatott alakja. A Retorikai füzetek második kötete nemcsak az általa kidolgozott retorikai koncepciót járja körül, hanem egyszersmind tágabb összefüggésekbe is helyezi írásait.
